2005. szeptember 11. vasárnap 21:58

 

LÉKA GÉZA

A jezsuita

 

Gézukám, drága testvér, egyet soha ne feledj! Ez nem a Magyar Állami Népi Együttes, ez a Belügyminisztérium Központi Klubja. Első dolgod legyen hát azokon az ajtókon benyitni – nem bekopogni, hanem igenis benyitni! –, amelyeken ott látod a tiltó táblát: BELÉPNI TILOS! – emelte föl mutatóujját a mentor és jó barát, Tokaji Gyurka, majd hozzátette: Ha nem akaródzik, ha kényelmetlennek érzed, akkor is!

Így kezdődött 1969 őszén édesapám infarktusokba torkolló karrierje a BM Duna Művészegyüttesénél, a Zrínyi utcai palotában, ahol suttyomban őrnagyi rendfokozatot és háromszoros fizetést kínáltak neki, ha negyvenegy évesen végre az eszére hallgat, és belép a Pártba. Nem tette. Tokaji Gyurka tanácsát azonban polgári alkalmazottként is oly mesterien alkalmazta, hogy jószerével még meg sem melegedett a Művészeti alosztály szervezői székében, a háta mögött már Léka alezredesként emlegették. Jól emlékszem, milyen hihetetlennek tűnő anekdotákat csempészett haza az orrukat mindenbe beleütő, ostoba rendőrtisztek kulturális kotnyeleskedéseiről, hiszen a Dánieltől a Diósárok útig éveken keresztül hahotázott rajtuk a fél Hegyvidék.

Ám az a történet, amelyet most elbeszélek, még 1965 nyarán, Buenos Airesben kezdődik, és egyáltalán nem mulatságos.

Az Állami Népi Együttes első dél-amerikai vendégszereplése mindenütt nagy tömegeket vonzott, kivált az argentin fővárosban, ahol akkoriban a legnagyobb lélekszámú magyar népesség élt. A fergeteges sikerrel zárult bemutatkozó előadást követően, amint az együttes tagjai elvegyültek a színház előcsarnokában várakozó magyarok körében, egy az ötvenes éveinek végén járó, s láthatóan a lelke mélyéig meghatódott férfi szólította meg édesapámat. Dr. Nagy Töhötöm vagyok – nyújtott kezet, majd közölte, megtiszteltetésnek venné, ha néhányukat vendégül láthatná a családja körében. Édesapám, s még ketten-hárman örömmel elfogadták a szívélyes invitálást, s az elsőt újabb és újabb találkozások követték. S míg a többiek szép lassan elmaradoztak mellőle, ő továbbra is minden szabad percét újdonsült ismerősének, a négy ünnepélyes fogadalommal (“professus quattor votorum sollemnium”) rendelkező egykori jezsuita páternek szentelte, aki a Jézus Társaság történetében eladdig példátlan módon, pápai áldással térhetett vissza a világi életbe, s aki sorsának folytatásos történeteivel olyan mély benyomást tett rá, amilyet addig még senki.

Nagy Töhötöm pedig mesélt és mesélt.

Hol a jezsuita elitképzés módszertanáról, hol az egykori KALOT-mozgalom szociális elveiről, szegedi megszervezéséről, majd kényszerű feloszlásáról, hol Mindszenty Józsefről (édesapám kezébe adva az ajánlása alapján kinevezett hercegprímás 1945. szeptember 22-én Habsburg Ottónak írt “Felséges Uram! Mély hódolattal jelentem örökös királyomnak…” kezdetű eredeti levelét, amelyet neki kellett volna kézbesítenie), hol a Vatikán szolgálatában eltöltött felejthetetlenül gazdag időszakról, XII. Piushoz, Montini államtitkárhoz – a későbbi VI. Pál pápához – fűződő bensőséges viszonyáról, s arról, miként látták a térség s benne a keresztény Magyarország esélyeit a bolsevizmus ellenében akkor, amikor ő a Szentszék hivatalos megbízottjaként átszökött az orosz fronton, hogy a konfrontatív Mindszentyt megkerülve valahogy Vorosilov közelébe jusson, s a modus vivendiről tárgyaljon. De beszélt arról is, hogy némi szerencsével akár évtizedekkel korábban is összetalálkozhattak volna, hiszen 1946 októberében egy hétig a Bánrévéhez közeli Putnokon tartózkodott a rokonainál, s még arra is emlékszik, milyen barátságosan üdvözölte sógora a bakon ülő Serényi grófot, aki éppen a tíz hektárra zsugorított bánrévei birtokáról szállított két csenevész hízót a vásárba. Végül elmesélte, miként vált idehaza nemkívánatos személlyé, s érkezett meg 1947 januárjában Dél-Amerikába, miként fogott itt is az agrárszociális katolikus körök megszervezéséhez, s miként lehetetlenítették el munkája után személyét is a helyi egyházi hatalmasságok, melynek nyomán mély és tartós depresszióba zuhant. Ám mindezek ellenére, a megváltást jelentő áldásos pápai dekrétum után is ízig-vérig jezsuita maradt. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy lelki egyensúlyát visszanyerve, azzal a titkos, ám fölöttébb lehetetlennek tűnő szándékkal lépett be az ilyen-olyan mendemondákkal démonizált szabadkőművesek sorába – s vitte közöttük is a mester fokozatig –, hogy az egymással több évszázada ellenséges viszonyban álló két szervezet között meglelje a kölcsönös megértést elősegítő közös nevezőt, s tapasztalatairól írásos jelentést tegyen a Vatikánnak. Majd átnyújtotta frissen megjelent könyvét, az elmondottakat részletesen taglaló Jezsuiták és szabadkőművesek-et, s mivel semmiféle kapcsolata sem volt a vasfüggöny mögé rekesztett Magyarországgal, megkérte édesapámat, járja ki számára, hogy az Állami Népi Együttes tiszteletére adandó zárt körű búcsúfogadáson részt vehessen, s régen érlelődő, végleges hazatérési szándékáról, valamint annak esetleges feltételeiről kötetlenül beszélgethessen a magyar külképviselet vezetőjével.

Édesapám boldogan tett eleget a kérésnek, s a fényűző pompával megrendezett követségi fogadáson már – a nagyobb nyomaték érdekében –, mint a Léka család régi-régi barátját mutatta be az elragadtatott nagykövetnek. Nem sokkal utána bizakodva, s immár a budapesti viszontlátás reményében köszöntek el egymástól. Édesapám öröme azonban éppen csak kitartott hazáig, mert néhány perccel az után, hogy az együttes várva várt különgépe leszállt Ferihegyen, a Jezsuiták és szabadkőművesek első magyarországi példánya megkezdte kalandos útját a kádárista hatalom labirintusában.

* * *

1966 őszén egy számomra ismeretlen, fekete kalapos férfi csöngetett be hozzánk a Dániel út 2-be. Édesapámat kereste. Még nincs itthon, mondtam, mire ő a zsebébe nyúlt s egy névkártyát nyomott a markomba. Kérte, amint haza jön, adjam át neki, és elköszönt. A névkártyán ez állt:

 

DR. ALEJANDRO TÖHÖTÖM NAGY VARGA

DIRECTOR DEL INSTITUTO FILOSÓFICO TEILHARD DE CHARDIN

PROFESSOR EN EL INSTITUTO SUPERIOR INTERNACIONAL DE REL. PUBL.

SECRETARIO GENERAL DE “ASOCIACIÓN COMUNIDADES RURALES ARGENTINAS”

LEVIA 4083 – 2 A

BUENOS AIRES – ARGENTINA T. E. 55 – 3382

 

A hátoldalán pedig kézírással: Hotel “Ifjúság” 154–260 131-es szoba.

Tisztán emlékszem, milyen elbűvölten forgattam, betűzgettem, ám amint édesapám megpillantotta, azonnal sarkon is fordult, s úgy viharzott el vele, mint a szélvész. Én pedig hoppon maradva csak tűnődtem hosszasan, vajon miféle ügy lehet az, ami miatt még a nekem tett ígéretét is megszegi, és nem a három golyóscsapágyon gördülő, kormányozható ülődeszkámat, a gágyit építi tovább, hanem egy szállodában parolázik ezzel a doktor Alejandróval vagy kivel. Ráadásul édesanyám sopánkodó megjegyzése, hogy akkor bizonyosan isznak is, úgy összekuszálta bennem a szálakat, hogy jó időre elfeledtem az egészet.

Ám Nagy Töhötömmel eközben megesett a nem várt csoda, hiszen ezen első, tájékozódó jellegű látogatását követően, – “érdemeinek elismeréséül” – a pártállam által fél esztendőben megszabott gondolkodási idő tartamára térítésmentes (!) lakást kapott a Rózsadombon, s csupán annak letelte után kellett nyilatkoznia, marad-e végérvényesen, avagy családjával együtt visszatér Argentínába. Ha marad, a lakás költségeit esetleg továbbra is az állam fedezi, ám ha mégis a távozás mellett döntene, azt is tudomásul veszik, s mehet Isten hírével, szabadon.

Nagy Töhötöm természetesen itthon maradt – hamarosan munkát is vállalt az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségében –, édesapám pedig mindig szívesen látott vendég volt a Pusztaszeri út 16 / b-ben, így feleségével, s Krisztina lányukkal kiegészülve egy évtizeden keresztül sóhajtoztak a Jezsuiták és szabadkőművesek elkobzása fölött, aminek újbóli beszerzése érdekében immár maga a szerző se tehetett egyetlen lépést sem.

1979 telén, egy február végi estén – amint szokásomhoz híven éppen szökésben voltam az Üllői úti laktanyából – édesapám leültetett maga mellé, és egy gyászjelentést tolt elém. Meghalt szegény Nagy Töhötöm – mondta porig sújtva, majd előszedte a hozzá kötődő relikviákat (köztük a Jezsuiták és szabadkőművesek visszatartásáról rendelkező vámhatósági ügyiratot is), és ömleni kezdett belőle a szó…

Néhány héttel a március 2-i farkasréti szertartás után édesapám izgatottan telefonált az őrszázadhoz, igyekezzek haza, amilyen hamar csak lehet, ám előtte mindenképpen vegyem föl a kapcsolatot a katonai főiskola marxista tanszékén oktató ismerősömmel, mert szükség lenne a segítségére. Elképzelni se tudtam, mit akarhat Tamástól, akihez mindössze annyi közöm volt, hogy egy korábban leszerelt szabadszállási sorstársam legbarátságosabb szomszédjaként néhányszor engem is megvendégelt a pesterzsébeti toronyházban, s tudtam róla, a Zalkán kívül az MSZMP Politikai Főiskoláján is tanít.

Kisfiam, nem hiszem el, hogy ezt nem Nagy Töhötöm rendezi odaföntről! – lelkesedett édesapám még aznap este, és elmesélte, hogy a BM Klub vezérkari titkárságán rábukkant a Jezsuiták és szabadkőművesek verzó és kolofon nélküli, sokszorosított kalózkiadására, s amint döbbenten fölemelte az íróasztalról, a titkárnő majdnem összeesett ijedtében. Kérte, ha Istent ismer, tegye le azonnal, mert ha a parancsnok elvtárs meglátja, hogy kiadta a kezéből, őt azonnal elbocsátják a testülettől. Ám a szeme akkor kerekedett ki igazán, amikor megtudta, hogy a könyv eredeti példányát nem más hozta be az országba, mint aki annak hitvány s talán meg is csonkított másolatát éppen a kezében tartja. Mindjárt közlékenyebb is lett, s kiderült, oktatási segédanyagként használják a Politikai Főiskolán, amelynek maga is hallgatója, s igazság szerint ki sem hozhatta volna az épületből.

Egy hét múlva – Tamás hangsúlyozottan kockázatos vállalásának köszönhetően – már a “104”-es jelzetű példány fénymásolatával léptem le a Moszkva téri metró mozgólépcsőjéről, de alig tettem néhány lépést, a vaskos dosszié valahogy kicsúszott a hónom alól, s a papírköteg szétszóródott a huzatos tolongóban. Ördögi szerencsémre két rendőrjárőr sietett a segítségemre, akik nyomban “biztosították a helyszínt”, sőt a lapok fölkapkodásában is élen jártak. Némi szorongással ugyan, de azért magamban megmosolyogtam e nem mindennapi közjátékot.

Édesapám öröme határtalan volt. Átszellemülten lapozgatta hol előre, hol viszszafelé, s míg jó néhányszor át nem rágta magát rajta, s a legfontosabb részeket föl nem olvasta nekem, szinte alig lehetett vele beszélni. Közben, egy véletlennek köszönhetően megismerkedett a könyv által is említett, s hozzánk olykor el-elbotozgató dr. Zakar András bácsival, aki Mindszenty elődjének, Serédi Jusztiniánnak volt a személyi titkára (később Teleki Pál gyóntatója), s az idős pap újabb adalékokkal szolgált a szovjet inváziót megelőző korszak módszeresen elhallgatott történelméből.

Sistergett körülöttünk a levegő.

Az 1980-as év azonban egy időre mindent és mindenkit elfeledtetett.

Édesapámat az első, lábon kihordott infarktus után elérte a második is, amely már le is döntötte, így hamarosan végleg leszázalékolták. Ám édesanyám legnagyobb bánatára, még lábadozni is inkább a Hajnóczy utcai dohos, füstös borozóba járt, ahol számtalan különböző rendű és rangú cimborára lelt. Többek között Bandira, a civil ruhás állambiztonsági ezredesre, akivel – bár soha előtte szót nem váltottak – arcról ismerték egymást a belügyi klubból. Amikor néhány nagyfröccs után kiderült róla, hogy – ha áttételesen is – köze van a “könyvritkaságokhoz”, édesapám a füléhez hajolt, és hegyiről-tövire elmesélte a Jezsuiták és szabadkőművesek hosszú kálváriáját, s kérte, próbáljon utána járni, vajon hol, kinél porosodhat az eredeti, számára dedikált kötet. S amint a Szent János-áldást fölhörpintették, Bandi szájából elhangzott a büszkén vállalt, s ijesztően magabiztos ígéret.

Édesapám hitte is, nem is, ám hónapokkal később, egy őszi délutánon Bandi nagyot kacsintott a pohara mögül, s mintha a világ legtermészetesebb dolgát cselekedné, a kincset érő példányt kitette a kocsmaasztalra. Édesapám egyik ámulatból a másikba esett, mert némi vonakodás után azt is elárulta, hogy ahonnan egy órával korábban leemelte, oda este hatig vissza is kell tennie. Hogy hová, Gézám? Kapaszkodj meg: a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalába, Kádár Jánosné könyvespolcára!

Soha többé nem találkoztak.

* * *

Valahonnan, talán egy belső regiszterből, Kodály Háry-toborzóját hallom. S noha jól tudom: elrejtett kincsnek, titkos hegedűnek kevesen süvegelnek, én most mégis megteszem.

Odakint szakad a februári hó, s messze, a kőbányai éjszaka fölött édesapámat látom a Diósárok úti konyhában, szeme megtelik fénnyel, tüzes lobogással, arcáról eltűnnek a ráncok, haja visszafeketedik, s az egykori jezsuita beszél hozzá egy negyven év előtti levelezőlapról:

Kedves Géza!

Nemigen múlik el nap, hogy ne emlegetnénk Magukat. Nagyon mély nyomot hagytak itt közöttünk. Kislányom azóta már jár a többi magyar lányok közé, és nagyban gyakorolják a “Háromugrós”-t. Ha minden úgy sikerül, ahogy azt tervezzük, akkor jövőre otthon fogjuk meglátogatni Magukat. Addig is szeretettel üdvözöljük Családjával együtt,

Dr. Nagy Töhötöm

Megjelent: a Hitel folyóirat 2005. júliusi számában

 .

Vissza a kezdőlapra